Megpihenve

Míg karodban égő vágyam megpihen,
zsibbadt testem ernyedt álomra készül,
bár bensőmben még forr a kéj, de végül
megnyugszik, aprókat dobban csak szívem.

Hozzád bújva örök mesének hiszem
életem, hol nincs sötétség, a Nap süt
s minden pillanapban csillám-évgyűrűk
írják jelenünkre a szót: Szeretem.

Vállad ölelő napsugár-nyoszolya,
fényből szőtt álmomat ringatja féltőn,
halkan vigyáz rám, nem bántana soha,

éppen csak lélegzeted apró fodra
hullámzik fejem alatt s melegétől
nem érzem, reám rótt sorsom mostoha.

(3. szonett)
 

2010. július 3.