Helen Bereg

Tartalomjegyzék

Agyament forgás
A legjobb, mit ajkaddal tehetsz . . .
A sors villamosa
Az én álmom
Ámítás
Elmúlás
Fáj
Emlék
Emlékére
Érték
Hány éve emlékszem
I V Á N
Kicsi iskolám
Könnyek
Könyörgés
Köszönet
Jóéjszakát puszi
Miért
Négysorosak
Nem
Nem tudom
Rám rontottak
Rég volt
Sirató
Sóvárgás
Tanítómnak
Vágyak

Agyament forgás

Fáj, ha pörög a világ.
Vagy körbefutkosás?
Nem a világ pörög?
Mi megyünk körbe?
Nevess spiráltükörbe!

Fáj, ha valaki elmegy.
Vagy mi megyünk el?
Nem ő megy előre?
Mi megyünk hátra?
A fal néz a valóságra.

Fáj, ha múlnak a vágyak.
Vagy vágyjuk elmúlásuk?
Nem a vágyak múlnak?
Mi múlunk el?
Buborék. Pukkants el!

Fáj, ha szerelmet temetsz.
Vagy nem volt szerelmed?
Nem a szerelem hal?
Mi szúrjuk hátba?
Álnok a szerelmes gyáva.

A legjobb, mit ajkaddal tehetsz . . .

a csók,
mely a szeretett ember ajkán csókol,
s e csók rögvest visszaköszön,
a puszi
bársonyos bababőrön
cirógatón szeretőn.

a csók,
mely szertőn véges-végig futkos
a vágyott test összes hajlatán,
a puszi,
mely örök gyermeki hálád
szüleid öreg kezén s ajakán.

A sors villamosa

Készül már a villamos,
Mely nyakamon száguld majd át
S a vége mi lesz, egyszerű
Olvasd a Mester és Margarítát!

Most már csak az kell
Ott legyek ,mire kész lesz a villamos
Le ne késsem az olajfoltot
Nem kaphat a sors ily pofont.

Kipottyantam mezetlen
Hoztam magammal a sorsom
Küzdök ellene miden erőmmel
Hogy átlépjem azt az olajfoltot.

Nehogy azt mond - Felesleges küzdelem
- Ha majd odakerülök úgyis akkorát lépek
Hogy csúszva repüljek végzetem
Sorsom sárga villamosa felé, elé.

Nyakam marcang, vérzuhatag
Fejem gurul, nagyot csobbanva
Hogy egy pocsolya befogadja
Szemem a sárba révedez.

Testem ráng még utoljára
Szellemétől elszakítva
Akaratlan reflex-szel rúgva
Az ég felé kapál a magasba.

Így lesz látom, tudom, hiába
A végtelen akarat, hiába a küzdelem
Testemtől fejem elszaladva
Felülről tekintek magam felé, elé.

Ne borzongj! Neked is ott a sors
Neked is ott az olajfolt
Ne reméld, hogy neked nem jön
Téged nem vág ketté a villamos.

Az én álmom

Süvít a golyó, belém nyilall a fájdalom.
Ott fekszem holtan, mint egy rongyhalom.
Már három napja, hogy "nem élek".
Bűzlik a testem, csontomban féreg fészkel,
De senkit sem csalt ide szagom.

Látom, most anyám közeleg.
Fekete ruha, kisírt szemek.
Befogja az orrát, ahogy rám mered.
Csak néz. Szólok hozzá:
Itt vagyok! Látom!
Felkelek a síri ágyon, megfogom a kezét,
De Ő nem érzi szorításom.
Miért!?

Elment. Sírt.
Fekete emberek, fekete láda, tömeg.
Én nem vagyok már halott! Megfognak.
Élek!! Hisz még az előbb is éltem, láttam!
Koporsó, cella, sötétség. Ez lesz a házam!?

Dörömbölök, megőrülök, végem!
Nem bírom tovább! Sötétség. Tudatlan népség!
Engedjetek ki! Nem értitek! Élek!
Halljátok! Nyissátok ki ezt a csúf fedelet!
Ezek süketek.
Kipp-kopp föld dübörög a tetőn.
Egy élővel több fekszik a sötét temetőn.

Ámítás

Mit szemed lát nem más,
Csak a múló pillanat.
Szép vagy csúnya lehet ámítás,
Mellyel becsapod magad.

Hunyd le a szemed,
Csak a szíveddel láss!
S tiéd lesz, végre megleled,
A valóságon túli csodát!

Elmúlás

Elnézem vén tiszafát,
Ágait tépi az őszi szél,
Sír a törzse, de erősen áll,
Reméli nem jön még a tél.

Fázósan simul rám a kabát,
Engem is megérintett már az ősz,
A nyár ugyan még kelleti magát,
De a vég a széllel süvöltve jön.

Fáj

Ha fáj, üvöltsd a világba!
Hátha meghallja valaki.

Bánat szíved rágja.
Dobd ki utca mocskába!
Hátha rálel valaki.
Könnyed csorog lelkedből,
nem tudod elállítani?
Bánat szíved rágja?
dobd ki utca mocskába!
Hátha rátapos valaki.

Ha fáj, kiálts a világba!
Hátha megszán valaki.

Nyomorult szíved könnyét
Koldus szomjazó issza
Míg dobog, és szeretőn
két mocskos kezébe fogja.
Lelked reményét adja,
Hátha megszán valaki.

Ha fáj, ordíts a világba!
Hátha átölel valaki.

Ne reménykedj botor!
A világ csak nyomor.
A szeretet kidobni,
Utca mocskába való!
A közöny az Úr!

Ha fáj, sírd a világba!
Hátha megsajnál valaki.

Emlék

Ránéztem és megszerettem.
Tudom, fizetni kell mindenért.
A boldogság röpke s véget ér,
Ha elmúlik a szenvedély.

Hozzáértem, megremegtem.
Tudtam, könyörgök szerelemért.
A boldogság ára nem csekély.
Életem adom, ha véget ér.

Emlékére

Szeretlek. Szeretem a szád,
A szemed, mely búsan néz rám,
A tekinteted, mely oly hamar elkapod,
Az ölelésed, melyre csak gondolok.

Látlak, ha nem vagy velem,
Szeretlek, bár reménytelen.
S ha kedvesen közelednél felém,
Szívemben megjelenne a fény.

Sötét van. Vége a napnak.
Belehalok, ha nem láthatlak.
De mégis, mégis fellobban egy fény,
A szívemben tisztán látlak én.

A szemed is másképp látom már,
Mint első, legelső találkozásunknál.
Mond, mit tettél velem!?
Eszem vette a szerelem?

A csók, melyre úgy áhítozom én,
Soha nem jön közelebb felém?
Azt akarom, hogy belém szeress,
De hűvös tekintet a feleleted.

Kérlek, könyörülj nekem!
De nem. Eltűnsz az időben.
Azt hittem szerelmünk örökkön ég,
és mily keserű az ébredés.

Érték

Ha rút követ találsz a földön,
Lehajolsz, hogy felemeld?
Vagy titkon átlépsz fölötte,
Bár e kő gyémántot rejt?

Vállalnád a világ előtt,
Hogy e rút kő most tiéd?
Lenne akkor elég erőd,
Hogy mindenkitől megvédd?

Bármit mondana a világ,
Te tudnád, hogy mit is rejt!
Nem érdekelne a hívság,
Hogy titkon magadhoz öleld!

Szeretnéd, bár csúf szegény,
Nem dicsekedhetsz vele!
Ám belül van az érték,
Melyet a rút külső rejt.

Hány éve emlékszem

Hány éve, hogy tanítottál?
Huszonöt is elmúlt már.
Mintha ma lett volna,
Az első tanóra.

Kedves szemed sugarával
Megtelt a szoba,
A mosolyod arcod ráncán
Felvillanni látom ma.

Rosszak voltunk, elevenek,
Mint minden gyerek.
Megálltál a katedránál,
S az osztályban állt a csend.

Ma már tudom, hogyan tetted,
Összehúztad a szemed,
S fokról-fokra csendesedtünk,
Mint lassuló görgeteg.

Tanítottál türelemmel.
Addig nem léptél tovább,
Míg nem láttad szemünkben
A megértés sugarát.

Ma már tudom, hogyan tetted,
Lényedből áradt a szeretet,
S mi küzdöttünk, mert féltünk,
Hogy e csoda elveszhet.

Titkodat lassan megértem,
S ma én adom tovább:
Csak szeress okos szeretettel,
S e szeretet visszaszáll.
 

I V Á N

Igaz szeretetemnek lángja
Világít, mint a Nap fényesen.
Álmom egyetlen kívánsága,
Napom légy örökké kedvesem.

Kicsi iskolám

Kicsi iskolánk fehér ablaka.
Búcsúzunk, mert itt van a nyár
Vár az uszoda.

Egy év hogy elszállt, mint a pillanat.
Betűvetés és a számtan
Mögöttünk maradt.

De ma ünneplünk, hálás a szívünk.
Nektek kedves tanáraink,
Mindent köszönünk.

Könnyek

A védő páncélzat megrepedt,
És most a szívem védtelen.
Évek óta felgyűlt könnyek
Szemem sarkába gyülekeznek.

Kedvesem, kérlek, ölelj át!
Valami bent annyira fáj.
Ki akar törni a szívemen
A rég nem ismert szerelem.

Könyörgés

Tarts szorosan átölelve!
Mámorral, önfeledten,
Szeretettel ölelj át.
Ágyunk legyen nászi ágy.
Ölelj! Kérlek ölelj hát!

Csókolj hévvel reggel, este,
Mámorral, önfeledten,
Tarts szorosan átölelve.
Lelkünk napsugár.
Csókolj kedves! Csókolj már!

Fond körül a testem
Meleg öleléssel.
Szeress! Mert karod tán
Utoljára ölel át.
Szeress, csókolj, ölelj hát!

Köszönet

Köszönjük a három évet,
Mit Tetőled kaptunk.
Három évnyi szép emléket
Tarsolyunkba rakunk.

Három éve nem gondoltuk,
Eljön majd az óra,
Melyben fájó búcsúnk
Szívünket szorítja.

A szavakat te formáltad
Kezünket vezetve,
Alaktalan formájukat
Széppé kerekítve.

Megtanultunk kivonni,
Osztani, szorozni.
Fejben és papíron
Gyorsan összeadni.

Megtanultunk viselkedni,
Ha kell jónak lenni,
Féltő szereteted által
Jobban szeretni.

Köszönjük a három évet,
Mit Tetőled kaptunk.
Három évnyi szép emléket
Tarsolyunkba raktunk.

Míg emlékezni bír az eszünk,
Mindig emlékezünk.
Éva Néni, tanár nénink
Sohasem felejtünk.

Jóéjszakát puszi

Lehunyt szemed fölött a lehelet.
Lágyan, cirógatón lengedez.
Találgatod: Elsuhan? Marad?
Elég a feltámadó vágy, az akarat,
Hogy csókként szemhéjadon
Piheként ott maradjon?

Álomba röpít a pihe suhanása.
Finom. Némán vágysz utána.
Csók volt, vagy csak egy pihe?
Reggelre nem tudod te se.

Miért

Miért rebben meg a szívem,
Ha szemed szemembe néz?
Miért bénul meg a testem,
Ha kezed kezemhez ér?

Miért menekülnék, mint vad,
Ha megérzi a vadászt?
Miért, hogy állva maradok,
Bár közeleg a végső nász?

Miért perzsel úgy a láng,
Ha nem táplálja semmi?
Miért várom úgy a csodát,
Ha nem akar eljönni?

Miért szabadult ki lelkem,
Ha most keservesen fáj?
Miért gyönyörű az élet,
Bár fáj ez a szabadság?

Képzelj most magad elé,
S magyarázd meg a varázst,
Mit kétségbeesve keresek,
Mitől, mivé változom át!

Négysorosak

Rázd meg sajgó lelkedet!
Peregjen a jelen mocska.
Tarts az arcod ég felé!
Várd boldogság ígéretét!

. . . . . . . .

Érzésbugyor felböfög,
Örvényként pörög.
Sár, mocsok tartalma
Könnyekre fakasztva.

. . . . . . . .

Szeretetben megfürödve
Szárnyal lelkem ég felé.
Telhetetlen női énem
Minden percben élvezné.

. . . . . . . .

Köszönöm, hogy vagy,
hogy kezed simogat,
karod átölel,
ajkad követel.

. . . . . . . .

Nem a múlton elmélázni,
visszafelé sóvárogni,
jelent s jövőt kell megálmodni,
szép legyen, boldog legyen.

. . . . . . . .

Puszi

Olyan, mint a tengeri szél,
Mindenütt van, és még sincs sehol.
Ha enyhül megijedsz, hogy elmegy,
s boldog leszel, ha ismét átkarol.

Nem!

Véletlen? Nem! A Nagykönyvben ez állt:
„Rátok méretik a végzetes találkozás!”
S ekkor Te is megérezted, amit én,
Sodor, elkap a szenvedély!

Mindent megtettem, ne így legyen.
Szerelem nem! Nem kell nekem!
Attól csak fáj, sajog a szív,
Sodor, elkap, szétszakít!

Álmatlan éjszakák, őrült nappalok!
Védelmező falam érzem omladoz.
Éveken át húztam magam köré,
Fájó érzelmek és szívem közé.

Vigyázz rám kérlek kedvesem!
Fal nélkül a szívem meztelen.
Ne hagyd, hogy megsérüljön! Ne játsz!
A Nagykönyvben csak Te tudod mi állt.

Nem tudom

Szerelmes vagyok-e? - kérded.
Nem tudom. De az élet
Csak úgy szép, ha a reggel
Melletted, veled ébred.

Szeretlek-e még? - kérded.
Nem tudom. De a félelem,
Hogy esetleg elveszítlek
Naponta mardos, éget.

Kívánlak-e még? - kérded.
Nem tudom. De mint régen
Ha kezed kezemre téved,
Bőrömön fáznak a pihék.

Elhagylak-e majd? - kérded.
Nem tudom. De számomra
Még a gondolat is méreg,
Az elválás biztos végzet.

Rám rontottak

Miért bántottatok engem,
Miért tiportatok el?
Oly kicsi volt a vétek,
Melyért most bűnhődnöm kell.
- Melyért bűnhődnöd kell?

Mint veszett ebek a koncra
Rám vetettétek magatok.
Mondtátok, hogy utca mocska,
Utolsó cafat is voltam ott.
- Ó ne mond!? No ne mondd!
 
Összehúzott szemekkel várt
És feldoppingolta magát
A fő szörny, családunk feje,
Nyelve vágott mint a penge.
- Hű te szegény! Mint a penge!?

Majd mikor már összetörte
Teljesen a szívemet,
Megjelent a hiéna is,
Hogy kiigya a véremet.
- Ó hát így bántak veled!?

Ketten szépen elintéztek.
S most, ha majd felépülök
Elmegyek, hogy ne vétkezzem,
Ne lássam a képüket.
- Ez már sok te süket!!

Igaz volt, vagy sem. Nem tudom.
De fáj, még mindig sajog
Ahányszor csak rá gondolok
A szívem.
- A szíved?

Rég volt

Valamikor aranyos,
Édes kicsi gyerek voltam.
Édesanyám amit mondott,
Ha fájt is szava, csináltam.
Soha nem kiabáltam.

Csüngtem rajta, mert szerettem.
Féltem és Ő nem vette észre.
Féltem, mert nem mertem kimondani,
A keserűséget, az elégedetlenséget.

Hittem neki, most sem csalódtam,
De nem vagyok már aranyos.
Már nem hallgatok, ha bánt valami,
És ezt nem tudja elviselni.
Érzem nő a szakadék!

Sirató

Meg sem született szerelem halálán,
Tort ülök csak úgy egymagam.
Könnytelen siratom fájó szívem,
És sajnálom, nagyon sajnálom magam.

Engedtem, hogy falam leomoljon,
Engedtem, hogy elérjen a csábítás,
A reményt beengedtem szívembe,
Hogy újra enyém lehet a boldogság.

Hiába tiltakozott vadul az eszem,
Mégis belopózott szívembe a szerelem,
Oda, hol húsz éve mély csend honolt,
Az érzelmekre pókháló borult.

Most siratom ezt a szenvedélyt,
Mely meg sem születet, véget ért.
A szívemre újra csend borul
A halálos nyugalom lesz az úr.

Sóvárgás

Álmomban otthon jártam,
Otthon a családi házban.
Lelkem megtelt furcsa vággyal,
Sóvár szorongással.

Ó, ha újra gyermek lennék,
Anyám ölén megpihennék,
Két karjába odabújnék,
Mindig így maradnék.

Az ágyamban Reá várnék,
Meséjétől megnyugodnék,
Szép szavára elaludnék,
Mindig így maradnék.

Fényes mosolyára vágynék,
Mosolyában megfürödnék,
Szeretetért csak jót tennék,
Mindig így maradnék.

Megnyugodva felébredtem,
Megnyugodva testem, lelkem.
Miért volt e sóvár álom?
Otthonomat miért látom?

Tanítómnak

Még csak tegnap volt talán,
Mikor mellém álltál,M
Megfogtad a kezemet,
Mely félősen remegett.

Átvezettél szeretettel
A betűbuktatókon.
Simogattál, vigasztaltál,
Ha könnyem kicsordult.

Megmutattad, hogy a matek
Nem a szörnyek-szörnye.
Számjáték csak az egész,
Nem kell félni tőle.

S az írás, az olvasás
Nemcsak ákom-bákom,
Sorba szedett szép betűk
A könyvön, s az irkámon.

Tanítottál szeretettel,
Sok-sok szépre, jóra.
Vidáman és érdekesen,
Hogy elröppent az óra.

Még csak tegnap volt talán,
Mikor mellém álltál.
Megfogtad a kezemet,
Mely félősen remegett.

Vágyak

Lángoló gyötrelmes érzés vagy szerelem.
Most sem boldogságot szereztél nekem.
Szeretek egy férfit, ki engem nem szeret,
Mindenkire gondol, de engem elfeled.

Mindig vágyom arra, hogy egyszer átölelj,
Örökké velem légy, soha se váljunk el.
Mindig vágyom arra, hogy karomba zárjalak,
Valóra váljon a sok-sok gondolat.

Fekete hajadba mélyesszem kezemet,
Érezzem, hogy engem, csak engem szeretsz.
Halljam szívednek gyorsuló verését,
Suttogó hangodnak édes csengését.