Egy szerelem pillanatai
(szonttkoszorú)
Káprázat
Vállad ringató napsugár-nyoszolya.
Simító kezed elvarázsol oda,
hol pasztellé halványul tegnap mocska,
s lesz fejemen tövis helyett korona.
Szemed lágy csilláma szemembe olvad.
Íriszed kékjének kedves mosolya
rám nevet, mint aki nem láthat soha
gyönyörűbbet, szebbet sem ma, sem holnap.
Káprázat tündérmesét játszik velem.
Fájdalom, bánat megszűnik karodban.
Egy másik világra csukódik szemem,
szonettként dalol megújult életem.
Szabályos ritmusa elernyed, dobban,
rímeket zenél a boldog szerelem.
(1. szonett)
2010. június 23.
Sziréndal
Rímeket zenél a boldog szerelem.
Fülemben zendül bódító szódallam,
versekké formálódik s csábít halkan,
mint szirén édes hangja a tengeren.
Gyere! Gyere! Ölelkezzünk kedvesem!
Simuljon ajkamhoz tűzzé lett ajkad,
testükön gyöngyözzön izzadság-harmat!
Én most elhallgatok, te dalolj nekem!
Halk sóhajod hárfapendülés legyen!
Csendbe olvadó hangtalan nyugalom.
Pianissimo! Érezd együtt velem!
Ölelj át s hallgasd hangtalan énekem
mint vergődik néma kéjben ajkamon
míg karodban égő vágyam megpihen.
(2.szonett)
2010. június 25.
Megpihenve
Míg karodban égő vágyam megpihen,
zsibbadt testem ernyedt álomra készül,
bár bensőmben még forr a kéj, de végül
megnyugszik, aprókat dobban csak szívem.
Hozzád bújva örök mesének hiszem
életem, hol nincs sötétség, a Nap süt
s minden pillanapban csillám-évgyűrűk
írják jelenünkre a szót: Szeretem.
Vállad ölelő napsugár-nyoszolya,
fényből szőtt álmomat ringatja féltőn,
halkan vigyáz rám, nem bántana soha,
éppen csak lélegzeted apró fodra
hullámzik fejem alatt s melegétől
nem érzem, reám rótt sorsom mostoha.
(3. szonett)
2010. július 3.
Múlt s jövő
Nem érzem, reám rótt sorsom mostoha,
mert megtaláltál s én rád leltem végre.
Hányszor néztem este csillagos égre
és festettem egy boldog jövőt oda,
hová sóhajom fel sem ért, múlt pora
rám nehezült, lehúzott a sötétbe,
vissza a földre s imádkoztam érte,
jöjjön már beteljesülés álmomra.
Évek teltek, tépett az idő foga.
Megértettem, csillagra festett képet
hiába vágyom, csak varázs, csalóka.
Nem reméltem, de megtörtént a csoda,
megtaláltál, én rád leltem és véled
múlt s jövő terhét nem érzem soha.
4.szonett
2010. július 7.
Varázs
Múlt s jövő terhét nem érzem soha,
mikor testem, lelkem veled eggyé lesz.
Akkor és ott boldog vagyok, nem félek,
elbújok, beleveszek két karodba.
Éppen csak lélegzeted apró fodra
borzongatja nyakamon a pihéket,
lágy simogató, sóhajnyi rezdülések
kelnek életre, simulnak arcomra.
Lassan álomba szenderül a jelen.
Érzem ott vagy, mintha mozdulna ajkad
szomját oltani csókokat keressen.
Repülök, szállok, testem pilleselyem,
dombok felett cseppen szerelemharmat.
Ma időtlen varázsa játszik velem.
5.szonett
2010. július 9.
Ébredezés
Ma időtlen varázsa játszik velem
s veled, mikor álmom karodban ébred,
nyíló szempillámon át lopva nézlek,
látom, mint rebben arcodra a jelen.
Mozdulataid emlékembe rejtem,
magamba zárom, bensőmben él végleg,
nem veszi el tőlem csak az enyészet,
a halál, addig örök képek bennem.
Egymást átölelve fekszünk meztelen,
mozdulatlan a csend, megáll az idő,
két világ között kívánom, így legyen,
mindig ily békében teljen életem.
Hozzád bújva elhiszem, egyszer eljő,
ha rád nézek s te rám nézel kedvesen.
6.szonett
2010. július 11.
Szemek játéka
Ha rád nézek s te rám nézel kedvesen,
mosolyban játszik köztünk a levegő.
Láthatatlan, megfoghatatlan erő
vonzza testedhez testem: a szerelem.
Egy szemvillanás elég, nem kellenek
szavak, megfakult bókok, egetverő
ígéretek, bár fülnek szép, megnyerő.
Nem kellenek csak tiszta, néma szemek,
melyek hang nélkül beszélnek, lágy moha
selymével simogatnak, értem égnek,
némán őrzik arcom, nem szólnak soha.
Pillák mögé zárva, édes kaloda
lesz életem, sejtjeim benned élnek,
két szemedben visszacsillan a csoda.
7.szonett
2010. július 12.
Villanás
Két szemedben visszacsillan a csoda.
Megannyi kristály, csiszolatlan lapok
szakítják ezer szilánkra a Napot.
Lehozva hozzám, nálam lesz otthona.
Nem kértem napkristályt, nem kértem soha.
Adtad, mert szeretsz, mert szeretlek vakon,
kérdések, kételyek nélkül akarom,
életem rásimuljon árnyékodra.
Minden, mi te vagy szerelmi vallomás.
Egy mozdulat, mosoly ölelésre hív,
bár órákban méri a sors e csodát,
szemed fénye zárványként magába zár.
Nyugodt, beteljesült álomba repít
a leírhatatlan gyengédség, a vágy.
(8. szonett)
2010. szeptember 6.
Öröm
A leírhatatlan gyengédség, a vágy:
Magamba öleljelek, hozzád bújjak,
szemedre szellőnyi lágy csókot fújjak,
kíséri éltem minden pillanatát.
Nélküled a pillanat várakozás.
Emlékmorzsák hullnak, egyre csak hullnak,
megszépítvén a jelent és a múltat,
nem számít más csak a várt találkozás.
Be nem vallott álmok titkos reménye:
Egyszer nem morzsákból épül a jövő,
te és én örökké együtt. Nincs vége,
nincs kezdete sem a létnek, csak része.
Érzem, szép lesz e megújuló idő,
az öröm hihetetlen mély rezgése.
9.szonett
2010. szeptember 15.
Együttlét
Az öröm hihetetlen mély rezgése
járja át testem. Selymes vibráló dallam,
megpihen, elhal, feléled, hogy halljam.
Varázsének, kulcs egy titkos mesébe.
Egyszer volt, hol nem volt …érzése, mégse,
nem, mégse mese, könnyű álom-paplan,
betakar, altatóm dúdolja halkan.
Kérlek Istenem add , ne legyen vége!
Reggel első legyek kit szeme meglát,
lágy simogatása, csókja ébresszen!
Én ölelhessem át elsőként, nem más!
Tudom, egyszer teljesül, nincs messze már,
dallamok nászán boldog lesz életem,
mert együtt vagyunk, mert láthatjuk egymást.
10.szonett
2010. szeptember 28.
Érintésed
Mert együtt vagyunk, mert láthatjuk egymást,
társunk lett a kiszámíthatatlan sors.
Ma veled, de holnap mi lesz, átkarolsz,
vagy csupán a képzeletünkben lesz nász?
Mert együtt vagyunk, mert láthatjuk egymást,
hazugság létünk, miként fényt ad a Hold.
Titkolt szerelmünk bűnben élő vakond,
mely sötét mélyén is végtelenbe lát,
érzi gyökerek közt virág illatát,
elhiszi, az élet így teljes, így szép.
Föld örök sötétjében nem akar mást.
Hiszem, karod varázsa földtakarás,
szenvedélyünk öröké izzó ívén
érintésed lágy szellősimogatás.
11. szonett
2011. május 1.
Oda bújok
Érintésed lágy szellősimogatás,
mely dúdolva suhan bőröm felett.
Hozzám sem ér, huncutul játszik velem
pihéken szenvedélyt keltő suhanás.
Testem hozzád simul, eltűnik a táj,
a parányba omló, végtelen eget
csókba zárja a felszálló lehelet.
Tested karjaim közt megadja magát.
Lényed lényemnek lesz pulzáló része,
miként vulkán lejtőjén olvadt láva
kövek egyesülésén jön rezgésbe.
Sejtjeim vibráló katarzis érzése
fátyolból leplet varázsol a mára.
Oda bújok, kívánom ne legyen vége.
12. szonett
2011. május23.
A többi szonettet most írom
|
Szonettkoszorú:
Olyan tizenöt szonettből álló ciklus, melynek mindegyik darabja az előző szonett utolsó sorával kezdődik, a 15. mesterszonettnek nevezett szonett pedig az előző tizennégy kezdősoraiból áll.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
