Csak várni

Várni, mindig csak várni.
Reggel percnyi összeölelkezés,
megmelegszem szemed sugarában,
hallgatom álmod miről szőtt mesét.

Kezed kutat emlékei után.
Eltolom, nehogy felforrjon a vágy,
ledobva magamról minden ruhát
parázsló testtel simuljak hozzád.

Vállam bölcsője ringatja fejed,
megpihen rajt a kétségbeesés,
e perc tiszavirág nászába halt,
egyszer virágzó szerelem-sóhaj,
volt, nincs, tova száll, feledésbe vész,
mint búcsút intő, távolodó kéz.

Várni. Mindig csak várni.
Múlt éles kövei belénk vágták:
ahol te élsz és ahol én élek,
néha ölelkező, külön világ.

Sürgetjük, egyre hajtjuk az időt,
pillanat legyen a várakozás,
túléljük az egymás nélkül töltött,
önnön becsapó hazugság poklát.

Mondogatjuk magunknak: jó ez így!
Türelem csokrokat köt a kétség,
színes pompája szép jövőt ígér:
Éld túl az időt s tiéd lesz a menny,
a beteljesülés, egy világ lesz
ahol te élsz és ahol én élek.

2010. január 31.