Öntudatlan

Sötét vászon ablakomon az éjszaka,
szétszórt párafoltok festenek rá képet.
Álmos szememben valóság-palettára
képzelet ecsetje kelt életre téged.

Ott állsz előttem pőrén, szemedben mosoly,
karod felém indul, hogy magába zárjon,
csókok veszekednek, marcangolják egymást.
Már nem is tudom, valóság ez vagy álom.

Nézlek csukott pillák rényi vonalán át.
Érzem, körülölel bőröd lágy illata.
Tested zamatára vágyom, öntudatlan
hagyja el ajkam gyönyörből szakadt ima:

Istenem!
Fogadj be most!
Zengő harangok
minden harang-lábon
süketté tették fülem.
Haljon belém e csalóka,
ablak vásznára festett álom!