Kegyetlen könyörgés

Szél, te hatalmas, erős óriás,
derékba töröd az életerős fát,
magasba emeled a tengert,
pusztává teszel virágzó kertet,
összedöntesz házat, templomot,
mutasd meg, mit tudsz tenni most!
Vedd magadhoz , tegyél egyszer csodát!
Szélkarodban ringasd örök álomba édesanyám!
Csonkká aszott testéből hívd szállni a lelkét,
ne fájjon neki a földhöz kötött lét,
ne szenvedjen, ne kínozza tovább
e porhüvelybe zárt nyomorúság.

Hetvenkilenc évnyi gyertyaláng
pislákol, nem bírja tovább.
A sors rosszabbik felét adta,
gyerekkorától kemény sorsa
szívébe, lelkébe költözött.
Őrlődött csupán lét-kövek között.

Nap, kit istenné tett a nép
hozzád is szól a könyörgés.
Kapd fel sugaraddal felhő magasába,
repüljön, úgy majd nem fáj a lába,
nem a gyomorszorító éhezés.
Fénysírodba, mennybe menni
oda, hol nem fáj már semmi.

Nekem? Nekem fájni fog. Tudom.
Már most nagyon fáj
közelgő árvaságom, a hiány,
pedig még karomban fogom.

Nap, Szél! Isten és hatalmas óriás!
Halljátok e kegyetlen könyörgést!
Imára kulcsolódik most két kéz:
Ringassátok halálba édesanyám!