Hangulat

Ülök.

Ülök és bámulom
ég kékjébe beleszőtt
felhőpöttyöket.
Most itt volt,
de mire nem látó
álmodozásomból
odanéztem ismét,
már eltűnt a pecsét,
kékséges lett az ég.

Hallgatok.

Hallgatok vakon.
Nem akarom
megzavarja hangom
madárszerelemnász
hajnali trilláját.
Trallala csendül
egy mély hang
nem messze tőlem
s én lefordítom belül:
Szeretlek repkedő
tollas égi kincsem.
Adj egy puszit ide,
a csőröm hegyére!
Trintrilla hallom
lágy madárhangon.
Szívemben a válasz
azt jelenti nékem:
Úgy vártalak téged
éj sötétjében,
megpihenhessek
szárnyad védelmében.

Nézek.

Nézek hangtalan
egyre csak előre
valami távoli
felsejlő jövőre.
Oly tisztán szép
az éjkék vágykép,
mint a megélt
beteljesülés.
Ketten ülünk,
kéz a kézben,
s egymás szemében
nézzük
a tovaszálló
felhőpöttyöket.
Hallgatjuk
a madárdalos csendet.
Trallala, trintrilla,
egymáshoz simulva
ajkak ölelése,
hangtalan beszéde
feleseli eretnek
koldúsként:
Szeretlek.