Utolsó sóhaj

Utcák hűvös sötétjét zizegő csend
uralja hangtalan surrogással.
Néha Holdra vonyít a félelem,
visszhangot ver s elhal az éjszakában.

Lópata poroszkál, macskakő koppan,
felvert por szitál kerekek nyomán.
Kapuk alá menekül a holnap.
Kocsibakról némán figyel a halál.

Szeme világító ablakot keres.
Megfeszül gyeplőn a szorítás.
Szobában utolsó sóhajt rebeg
halkan egy beteg, ki kocsisára vár.

Tűnj el halál!
Ne vidd el őt!
Menj! Menj tovább!
Adj még időt!

Ablaküvegre dermedő kiáltás
vékony, pókhálós jégvirágot fest.
Meghallván keréknyikorgás hangját,
lassan szétcsúsznak a könyörgő kezek.