Az élet semmivé lett
Belém szakadt a vers.
Nem egy, rengeteg.
Mióta elmentél,
Az élet semmivé lett
Belém szakadt a vers.
Nem egy, rengeteg.
Mióta elmentél,
Üresen csendül a szó,
Néma visszhang,
Lélektorzó.
Hiába érzem, hiába szalad
Rímbe bennem az érzés,
Leülök megírjam,
Sehol sincs, elillan.
Mintha nem akarná valami érthetetlen akarat,
Amit érzek papíron életre keljen s más is olvassa.
Bennem feszül, magamból kiírjam,
De csak vakon nézek előre
Könnyemen csendül puhán a fölre.
Csendülése zenél.
Nem, nem verset.
Azt nem!
Csupán valami fülnek éppen hallható dallam
Kel életre ott lent a csillaggá lett porban.
Lám arról írok, miért nem tudok írni,
S felszakad a bent elfojtott vágy,
Versbe sírjam, mennyire fáj.
Csukott szememben életre kelnek a sorok.
Könnyem nem porban, a billentyűn kopog,
Aláfestve zenél leütött betűk ütemén
Rímtelen rímelő fájdalmas lélekzenét.
Oly sokat gondolok rád.
Látom korházi szobád.
Mondd, mit tehettem volna,
Ne egy urnában légy hasonlatos a porra,
Melyből vétettünk, mellyé halálunk után
Így vagy úgy mindannyian leszünk?
Talán, mikor fürdettelek s már alig tudtál állni,
Jobban meg kellett volna ijednem?
Talán, mikor kitoltalak az erkélyre,
Magadba szívd az őszi nap bágyadt melegét
Nem segítenem kellett volna fejed tartani a fényre,
Hallgatnom kellett volna bent a kétségbeesésre?
Talán oda kellett volna hívni a világ összes orvosát,
Segítsen, mert jéggé dermedt sejtjeimben érzem,
Ágyadnál ólálkodik a halál?
Bíztam, mégis bíztam, nem jól érzem,
Felépülsz, meggyógyulsz, nevetünk majd az egészen.
Hányszor mondtam, nem hagyhatsz itt minket,
Két gyerek s egy feleség elég nyomós indok
Mindörökre itt, az életben tartson.
Haragomban kívántam, jobb lenne nélküled.
A harag elszállt, mar az önvád,
Hogyan kívánhattam ilyet,
Mikor teljes szívemből szerettelek.
Már nem vagy. Szívemben halk ütem
Jajongja: Nélküled az életem üres.
Oly sokat gondolok rád.
Majd egy emberöltőnyi élet,
Kettőnk közös élete, lám,
Végérvényesen semmivé lett.
|