Gyermekkor
                       1.

Valamikor, az ébredésnek hajnalán
— a hajnalnak az ébredését várva—,
az álom elillant, az ég letisztulván,
gördül lefelé a gyermekkor fátyla.

Körös-körül csend van, hallgatnak a szelek,
az ég egyre fehérebb, hisz fakul már;
a harmat kristályként csillog, megdermedett.
Jön, ami nem volt még, de lészen immár.
Az aranycsíkját lassan veszti már az ablak,
a hajnal fényei tiszták, de nem ragyognak.

Az első kakas töré meg a csendet,
de hangja fagyottan olvad a tájba.
Mintha újat érezne, talán félelmet,
segítségül a szellőnek kiálta.

                          2.

Szemem nyitva s még az ágyban megfordulok,
ámde nem jól fekszem, lapos a párnám.
Nem mondják: Kicsim! Egyedül vagyok,
s ellopták mellőlem a játékbabám.

Gyermeki kacaj most nem tölté be lelkem…
Hová legyek most az élet küszöbén?
A bábszínházban nekem nincs már helyem,
s nincs Tündérország, csak veszett kor-remény.
Nem mondhatom, hol a füzet, függvénytábla,
nem érzem, mily nehéz az iskolatáska.

Nem eszek krétát, csengőszót nem hallok,
az időnek hatalmas hullámterén
hogyan létezzek, jaj, hogy létezzek most,
ha már mindent, mindent elvesztettem én?!