27/Nov

Az Álom

Egy magányos, késő éjjel a kocsmában ültem,
A pislákoló életet figyeltem feszülten.
A pultos meg a részegek alszanak,
„Ó, a bágyadt idő felettem csak nem szalad!

Vándor vagyok itt, s a túlvilágon át.”
Réveteg szemem egyszer csak mit lát?
Kicsapódó ajtó, ott áll egy rémisztő alak,
Lélek bátor, gyertya égve nem marad.

Elhalad előttem e hullaszagú idegen,
Sötét arcához fény ér hidegen.
Hogy ki ő, már végzetesen látom,
Se férfi, se nő, hanem személyesen: az Álom.

Mindenkihez elmegy minden este,
Ágyaktól gyötört már gyűrött teste.
Mindig is volt, és örökké él,
Alvóknak zavaros képekben ő mesél.

„Tragikus az egész, kedves barátom,
Nem emlékeznek rám,” panaszkodik az Álom,
„Hiába strapálom magam éjjelente,
Senki se figyel jelentésemre!”

Így történt, hogy ott akkor együtt ittunk,
A feledtető ébredés tompaságát sírtuk,
S míg az Álom velem időzött,
Álmában minden álmodó álmatlan vergődött.

Megsajnáltam szegényt, időtlen öreget,
Hirtelen kiötlöttem egy jó ötletet.
„Cimborám, építs egy álomőrző készüléket,
Hogy mindenki emlékezzen, ha felébredt!”

Morfondírozott, megfontolta gondolatom.
„Soha többé nem lesz gondom,
Ha mindenki fejébe szerelek egy készüléket,”
Mondta, majd elnyeltek minket színes örvények.

Másnap éjjel jött a képek özöne,
Segítségemet ő így megköszönte.
Azóta minden alkalommal álmodom,
S hogy álmodok, álmomban is már tudom.