|
Gondolatok
Még hajnal szürke paplanában alszik az ég.
Nem hallón hallgatom rezzenetlen csönd neszét.
Gondolatok
Még hajnal szürke paplanában alszik az ég.
Nem hallón hallgatom rezzenetlen csönd neszét.
Ősz van, dideregve simul hozzám a kabát.
Nem messze hangtalan sikolyt neszeznek a fák.
Halkan suhan valami felém,
lábam elé koppan egy elsárgult levél.
Nézem, mily nyugodt elhalt pihenése,
nyúlnék utána, nem teszem mégse.
Találgatom, neki most végleges megnyugvás
ez a rothadó avarba simult mennyország?
Neki ez a visszavonhatatlan megérkezés?
Őt siratja-e harmat könnyekkel a többi,
ki még remél melegebb napokat, hosszú napsugaras életet,
vagy egy levél élete, vágya ott fent üres vegetáló lét csupán?
Nem fáj nekik, ha társuk leszakítja az elmúlás?
Míg pörögve esik a magasból lefele,
filmkockákba tömörül-e élete
rügybölcsőtől az utolsó sóhajig,
vagy csak mi, még életben maradottak gondoljuk így,
az elmúlás pillanatába belefér egy egész élet,
mielőtt múltunk avarmennyországban semmivé lesz?
Nézem lábam előtt, mily nyugodt pihenése.
Nem rezdül, s mintha előbb még sárga színe
most barnára válva beleolvadna a nemlétbe.
Boldog lehet? Érez-e vágyat, érzelmeket?
Hiányzik-e neki az elhagyott élet ott fent?
Szeretne-e üzenni azoknak, kiket szeretett,
vagy a szeretet a halálban már csak üres
elfeledett, sosem volt feles érzelem?
Nem tudhatom se én, se senki más,
mi történik azután, mikor leválasztja
levél csonkját a halál.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
