hulló falevél

talán pernye hullik
levélnek képzeli magát
melyet a fagy, a dér
vagy talán az öregség
elválaszt csonkjától
egyre peregve forog
óriás szitakötő
már nem pernye
esik lefele
s nő egyre nő
szemem elfedő
repkedő
sárgás lepedő
majd tovahullik
alá
egyre távolodva
már csak szitakötő
míg élén koppanva
megcsitul az avarban
pont lábam előtt
ő is egy lesz a sok közül
ki halálba szenderül