|
Emlék(k)ezek
Fekete szoknya ráncán
két fáradt öreg kéz,
mint két elszáradt ág
őszi szántás után
Emlék(k)ezek
Fekete szoknya ráncán
két fáradt öreg kéz,
mint két elszáradt ág
őszi szántás után
nyugszik a barázdán.
Majd nyolcvan év keserve
lüktet a bütykökben.
Fájón nyilall bele
a kóros remegés.
Ez már az öregség.
Vagy a rengeteg munka?
Hét gyerek és a férj,
nagy kert a ház alatt,
ami gazdát kívánt
ne sírjon az éhes száj.
A fagyos földet túrva
hamarabb megtermett
borsó, bab s paprika.
Most pedig a hideg
szaggat az izületben.
Hányszor megsimogattam
e dolgos két kezet,
s néztem csodálkozva
vékony ujjperceken
dudorodó bütyköket.
Mondd Mamám! Neked ez fáj?
Ő azt válaszolta:
Jaj! Kicsi Unokám!
Tudod, ha nem fájna,
nekem már hiányozna.
És szeme rám nevetett,
mintha már ez lenne
a legtermészetesebb.
Ajkán nem volt panasz.
Tette dógát nap mint nap.
Így kell mondani. Bizony.
Nincs benne el egy se.
Most is tisztán hallom,
jól megnyomja az ó-t,
ha munkára kerül a szó.
Az agyvérzés elérte,
alig múlt hetvenöt.
Ez a munka vége
Szeme nem ismert meg,
nemcsak engem, senkit sem.
Lerajzoltam, ahogy néz.
Elveszett a papír,
csak emlékemben él,
ott simogat még
a két ráncos, öreg kéz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
