A hajléktalan
 

Már ismerős alak.
Nemrég kezet csókolt,
s tegnap lágyan
megsimogatta arcomat.

Most szeme nem látó opál.
Ott bent egy más világ.
Lyukas bakancsát nézi,
mint ül meg rajta
a felkavart por,
a nyomor.

Ősz szele öleli át.
Összehúzza magát.
Dideregve körbe tekint.
Már érzi jön a tél, mikor
Fagy kékje lesz a hús,
majd üszkös feketébe fordul.
Éjszaka imát morzsol a kéz,
magába eszi a dörzsölés
éppen csak melegét.
Kartondobozok alatt
a hideg csak, mihez odabújhat.
Nappal menni és menni,
hogy melegedjen legalább
lyukas cipőben a láb.

Most csak ősz van még.
A porba visszaidézi régi életét,
mikor daliás férfiként
volt családja, munkája,
nem foglalkoztatta a mit, miért,
lenézte a kolduló hajléktalant,
átment az utca túloldalára,
ha felé botorkálni látta.

Hitte, így marad mindörökre.
Boldog élet, nyugodt halál.

A sors másként akarta.
Ötven évesen került utcára.
Nem tudta elviselni,
Belerokkant a lelke,
s a lelke sötétjébe
belehalt a család.
Önnön nyomorát,
állandó részegségét
megunták.
Kitaszították.

Zokogva magához ölelte
a régi, megfakult emléket.
Évek óta nem sírt,
pedig lett volna miért.
Legutóbb, mikor leköpte,
megverte egy suhanc,
akkor buggyant ki a könnye,
s ő nézett megrökönyödve
az arcát melengető csöppre.

Néha csodát remél,
Várja lesz segítség,
hogy fel tudjon állni,
visszarogyó járását,
lesz ki bátorítva segíti,
lesz ki embernek nézi. 

Balga nyomorúság,
Csupán délibáb.
A valóság:
Kabát kellene.
Már, ha lenne,
de nincs.
Jön az ősz,
a tél,
a fagy,
s a segítség,
a megváltás
a halál.